A második forduló után már próbáltam reálisan, de mégis motiváltan állni a rajthoz. Mondanom sem kell, ezt a pályát sem ismertem még hírből se, cserébe most olyan jól elfoglaltam magam mindenfélével, hogy még a nyomvonalat se néztem meg előre.

A gokartpálya weboldaláról származó légifelvételen nem látszik, de van egy kellemes szintkülönbség a pályában, kicsit hullámzós, bár a nagy hajtásban nem annyira érezni, inkább a kanyarok beláthatósága változik. Van viszont benne egy döntöttebb kanyar is, pont a célegyenes ráfordító, mely segít jobb tempóval megérkezni az egyenesbe.

Talán egy kicsit látszik, hogy ez nem sík, persze senki se Nascar pályára gondoljon, de jópofa kis geg.

A gyakorlómenetben azt se tudtam merre vagyok arccal. Van egy kanyarkombináció (a légifelvételen a jobb alsó sarokban lévő visszafordító és az a furán szögletes utána), amit érzésre kb sehogyse vettem be, inkább csak túlszenvedtem magam rajta. A pálya többi része egész jól megvolt, de itt szemre is sokat vesztettem. Jó, végülis a nyolc perc végére már mondhatjuk, hogy "jól felfűztem" de elég szögletes volt még. Az időmérés meglepett mert az immáron 7 fősre bővülő mezőny közepében végeztem alig 5 tizedre a legjobbtól. Ennek fele sem tréfa, alig vártam az időmérőt, hogy megmutathassam milyen fából faragtak.

Hát, biztos nem nyílvessző alapanyagból, mert ahelyett hogy hasítottam volna beleálltam a földbe, mint a balta.
Tudom, hogy ez nem az F1, és amúgyis jórészt szórakozás, de olyan gokartot fogtam ki, ami úgy csúszott, nem csak az első pár körben, de végig, hogy konkrétan értékelhetetlen eredményt autóztam. Utolsó hely ismét az időmérőn, sebaj, úgyis új gokartot sorsolnak a versenyre, na majd ott!

Na persze! Felvezetőkör, repülőrajt, nyomom a gázt, többiek el. Én egy helyben maradok. Mi a retek van ezzel? Egy félkörnyi kóricálás után, a pálya közepén egy gyors pitstop. Hát nem bent maradt a fojtás, bocsi! Majd a segítő elrohan, én meg majd felrobbanok, majd egy teljes környi hátrány egy sprintfutamon.
Kb 5 másodpercnyi tombolás után eszembe jutott az előző bejegyzés, ahol az önfegyelem gyakorlásáról papoltam. Bár ne tettem volna, gondoltam magamban. Ekkora blamát, most majd jól széthisztizem magam a blogban és mekkora gáz lesz. Ennyi pont elég volt, hogy összekapjam magam és fogcsikorgatva szuszakoljam át magam a kanyarokon. Minden kanyart feltérképeztem, támadó és védekezőíveket gyakoroltam, mert beugrott, hogy a második verseny fordított rajtsorrendes, és az első helyről várom a rohamot. Észveszejtő memorizálásba kezdtem, hogy a köridőket a menet végén a különböző taktikákkal összevethessem.

Működött! A nyers tempóban 4 tized környékére mérséklődött a hátrányom, de ez nem segít még önmagában, az első hely megtartásához. Sportszerűségből nem engedek, így szépen összevártam a mezőnyt és a megbeszélt pályaszakaszban gyorsítottam csak a második futamon. Persze előnyt sem akartam adni nekik, így igyekeztem minden F1-es safety car újraindításos trükköt előhozni, hogyan érdemes meglógni. Megfogadtam, az első körben a gázadástól kezdve nem nézek hátra, csak a legjobb íveket igyekszem használni. A második kört is megkezdtük már mikor hátra-hátra pillantottam, és megdöbbenésemre volt egy pici előnyöm, ami ráadásul nem csökkent, hanem icipicit nőtt is a nagy adok-kapok miatt. Nem nyugodtam meg, sőt! Minden kanyart úgy kezdtem meg, mintha az életem múlna rajta és a lehető leggyilkosabb formámat vettem elő: Győzelem, vagy halál! Végig az lebegett a szemem előtt, hogy most meglehet, nem csak pontszerzés, vagy dobogó, de a győzelem is!

Persze rossz volt kimaradni az első verseny mezőnycsatáiból, és látva a mögöttem történteket valószínűleg ott is akadt volna egy-két előzés, de akkor nem gyakoroltam volna direkt erre a megmérettetésre. Minden apró mozzanatot igyekeztem a legtökéletesebben végrehajtani és ami a legfontosabb: nem hibázni. A köridő táblán láttam, hogy hiába megyek elöl, nem az enyémek a legjobb idők, így felkészültem a védekezésre. Mivel elég kanyargós és hullámzós a pálya nem láttam, ki jön mögöttem, de körről-körre közelebb került, mint utóbb kiderült, a bojt maga mögött hagyva, Sanyi vett üldözőbe.

Imádtam az érzést, hogy dobogós pozíciókért megy a harc, és biztos voltam benne mindent megtesz, hogy megelőzzön. Fejben kezdtem elfáradni, de a vége felé már tudtam, hogy ha nem hibázok, már mindent megtettem, ami tőlem telhető. Igyekeztem kontrollálni izgága végtagjaim, amelyek folyton kisebb ívben akartak kanyarodni és még tovább taposni csakis a gázt. Majd leintették a futamot, és kis elégtételt érezve a korábbi események után, a szokásos vigyorommal szálltam ki a gokartból és téptem le a sisakomat. Belevigyorogtam a gopróba és b@szki, hát nem kikapcsolt! A rossebegyemeg, kitérdekel (kicsit azért fáj).

Persze megkaptam, hogy biztos az volt a legjobb gép, meg bla-bla, de amennyit én szívtam már a 3 forduló alatt, úgy voltam vele, ha nitrós volt, akkor is megérdemeltem. És a sok belszerencse közt megint ugyanoda lyukadtam ki: sose add fel, mert valamire jó lesz a küzdés. Komolyan nem hittéríteni akarok, engem is meglepett!
Szívem szerint még gokartozgattam volna a csodás nyáreleji estében, de várt a kis MX-5 és egy bő órás út Budapestig. A következő fordulóig pedig még gyakorlok egy keveset...

Kép forrása (1): http://zamardiring.hu/