Lemaradtam a történések megírásával, inkább a sebeimet ápoltam. Mentális és sajnos fizikai behatások is értek, melyek rányomták a bélyegüket az előző fordulóra. Azóta pedig számos egyéb kihívás is várt rám, így a beszámoló csúszott.
Végre eljött a tavasz, így valódi szabadtéri futamot rendeztünk az egyetlen általunk is elismert Gokart Világbajnokságban. A Veszkart meglepő módon Veszprémtől nem messze kínálja a száguldás élményét, ez volt a mi küzdőterünk.
Nagyságrendileg egy bő órával naplemente előtt érkeztünk, igyekeztünk tehát gyorsan elkezdeni a bemelegítő köröket, hogy ne sötétedjen ránk. Vártam már, hogy valódi aszfaltburkolaton csapassunk, tapasztalataim szerint nekem ez jobban fekszik, mint a műgyantás, csúszós felület. Nem is tévedhettem volna nagyobbat!
A pályát nem ismertem, így az első menetben próbálgattam az íveket, de egyre nyilvánvalóbb lett, ez nem az én versenynapom lesz. Nem bonyolult a vonalvezetés, de trükkös kanyarok azért akadnak. Engem leginkább a helyes kanyarbemeneti tempó és ív megtalálása hozott nehéz helyzetbe, ugyanis a versenytársak által használt kombinációk nekem már nem feküdtek. Sokszor pattogósra sikerültek a kanyarok, illetve túlcsúsztam az ideálisnak vélt íven. Ilyenkor megpróbálom kanyarról-kanyarra szépen összerakni fejben a kört, és nem idegből gyötörni, paszírozni magam végig a pályán. Sokszor gondoltam, hogy ez a kör, na ez a kör ez most összejött. Kész szerencse, hogy a pálya mellett látható időmérő azonnal a földbe döngöli az embert, így nem kell a menet végéig várni a csalódással. Úgy éreztem, nincs összhangban az időeredmény a meghozott döntéseimmel, de még az érzékszerveimmel sem. Voltak körök, ahol meg voltam győződve, hogy rettenetesen jó időt megyek: jól jöttek ki a kanyarok, maradt lendület, kigyorsítások időben voltak, és el se pattogtam. És semmi. Konkrétan 3-5 tizeden belül csámborogtam minden körben magamhoz képest, 1-2 másodperc távolságra az élen állótól és nem láttam esélyét a közelebb jutásnak.
Az egyik mélypont még az első körben kapott el, amikor egy pattogósabb kanyarvétel nem adta ki, és irtó nagyot zakkantam a gumifalban, ami alig csillapította sajnos az ütközést, inkább a pályán tartotta a gépet így nagy tempóval kaptam egy tockost is a mögöttem száguldótól. Jó dolog az adrenalin, a gokart kiszabadítása után már repesztettem is. A menet végére viszont úgy sajgott a hátam és az oldalam, hogy kiszállni is alig bírtam. Kell egy bordavédő.
Az időmérőről szólni sem érdemes, egy átlagos MarioKart menet izgalmasabb.
Összeszorított fogakkal kezdtem a versenyt az utolsó helyről, és látva a többiek tempóját egy pillanatra az is beugrott, hogy feladom, hagyjuk. Már fizikailag is kevésbé volt élvezetes a dolog, így valóban megfordult a fejemben, hogy minek is folytatni? Persze nem álltam ki, igyekeztem a saját tempómra figyelni, és fejlődni, mivel ott volt még a fordított rajtrácsos futam, így többszörös motivációval próbálgattam az íveket a többiektől tetemes lemaradásban. A lekörözés már kicsit fájt, az előző helyszínen ha előzni nem is tudtam, de a tempó megvolt, nagyon nem szakadtam le, főleg nem ennyire.
Extrém összpontosítással futottam neki a végső versenynek, ahol az inverz pole birtokosaként és a felvezető autó szerepében büszkélkedtem a sor elején. Igyekeztem korrektül összevárni mezőnyt a gördülőrajtra, és a megadott ponttól gyorsítva próbáltam megőrizni a helyemet. Többet néztem hátra, mint előre. Érezhető volt a tülekedés mögöttem és hamar a nyakamra is estek, de olyan tempóval, amit tényleg rossz megélni. Sokáig nem tarthattam magam és reméltem, ha valaki el is megy, szorosan a nyomában talán foghatok egy kis tempót. Nem jött be. Ripsz-ropsz negyedik voltam és rém csalódott. Igyekeztem még a zavarosban halászni, de mikor a kicsúszásból visszatérő sporttárs is legyorsult egyenesben, sírni tudtam volna.
Nem tudtam hova tenni a tetemes tempóhátrányt, nem mintha magyarázkodni akarnék, vagy kellene bárkinek, de ha gyorsulni szeretnék mindenképpen szükséges a helyzet pontos ismerete, itt pedig közöm se volt az élmenőkhöz. Már a helyszínen is átbeszéltük a súlykérdést, és azóta volt egy hosszabb írásbeli elmélkedés, hogy vajon mennyit jelentenek a plusz kilók, vagy jelent-e bármit. Elég vegyes a kép, magam nem tudom megítélni, hogy a súlynak és a tudásnak egy bizonyos szint fölött mekkora jelentősége van, viszont nem is akarok ezzel foglalkozni!
Mire végeztünk és Pahó összeírta az eredményeket épp elérte a Nap a látóhatárt, és megfelelően giccses naplementés képeket lehetett lőni és addigra bennem átfordult a dolog. Azért kezdtem bele az egész versenyzésbe, hogy jobb legyek, így minden téren fejlődni kell, és nem orrlógatva szomorkodni, hogy van itt néhány srác rakétával a seggében, és nem lehet őket utolérni. Olyan érzés volt ez, amit korábban nem tudtam elképzelni. Szinte hihetetlen, hogy jól essen, hogy elvertek. Talán volt néhány másodperc, amíg megértettem, hogyan tud (nyilatkozatai alapján) Michelisz Norbi túllendülni olyan eseményeken, amik összemérhetetlenül fontosabbak, mint egy baráti gokartozgatásban egy pár másodperc ide, vagy oda. Holnap kiderül mit tudtam ebből elraktározni, ugyanis jön a harmadik forduló.
